Fehér Marika blogja: május 2010

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is. Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed. Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet. Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni. Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott. A Gazdagság egy luxushajón úszott el a szeretet mellett. Ő megkérdezte:
-Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?
-Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!
Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett:
-Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?
-Nem Szeretet, nem tudlak elvinni! - válaszolt a Büszkeség, - itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!
Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:
-Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!
-Óh, Szeretet!- mondta a Bánat- Én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon! A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta a szeretet kérését.
Hirtelen megszólalt egy hang:
-Gyere Szeretet, én elviszlek téged! Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment.
A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
-Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?
-Az IDŐ volt - mondta a Tudás.
-Az IDŐ? - kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az IDŐ?
A Tudás válaszolt:
-Mert csak az IDŐ érti meg, hogy milyen fontos az életben a SZERETET!

Este van. Az osztályos orvos kivételesen tesz még egy késői látogatást egy súlyos sérüléseket szenvedett fiatalembernél. Amikor megy az osztályról, találkozik Anna nővérrel, és így szól hozzá: „ Nagyon gyengélkedik az a kedves fiatal férfi a 37-esben, nem éli túl ezt az éjszakát, de mindent megtettünk, ami tőlünk telt.”
A nővér aggodalmasan feleli: „Lehetséges ez doktor úr? Hiszen azt mondta neki, hogy túl van a legrosszabbon.” „Igen, óriási küzdelmet vívott az életéért. Ezért nem akartam elvenni a reménységét. Minden valószínűség szerint el fogja veszíteni az eszméletét, és tudni sem fogja, hogy meghal.”
Anna nővér tanácstalanul áll ott egy pillanatig, aztán odafordul az orvoshoz: „Meg fogja mondani neki, doktor úr? A hozzátartozói mind messze laknak, és talán még van valami, amit el kellene rendeznie- vagy lehetne egy kívánsága feléjük. Borzasztó lenne elhallgatni az igazságot. Kérem, beszéljen vele nyíltan erről.”
„Nem, nem , jobb lesz, ha nem tudja.” Aztán még hozzáteszi:” De ha maga akarja, megmondhatja neki.” Erre a nővér megjegyzi: „ Azt hiszem, ezzel tartozunk neki, tudnia kell a teljes igazságot, és meg kell tudnia, milyen komoly a helyzete. Nem szabad engednünk, hogy hamis várakozással haljon meg. Talán szeretne még valamilyen üzenetet hátrahagyni a hozzátartozóinak.”
Az orvos elhagyja az osztályt, de Anna nővér egyszerűen nem tudja megtenni, hogy átengedje sorsának azt a fiatalembert a 37-es kórterembe.
De hogyan mondja meg neki, hogy hamarosan meg kell halnia? Mennyire fél a gondolattól, hogy egy ilyen félelmetes hírt tudasson vele. És hogyan fogja fogadni? Mennyire szeretné, ha valami mást mondhatna neki. Lehet, hogy tényleg nem helyes a halála előtt nyugtalanítani és felizgatni? – kérdezi magától. Talán el sem fogja hinni nekem, miután az orvos olyan barátságosan biztatta, hogy majd javulni fog az állapota. Az aggasztó gondolat azonban mégis újra feltámad benne: talán van valami, amit még rendbe kellene hoznia.
Közben az éjszakás nővér leváltotta, és Anna nővér befejezte mára a szolgálatát. Az orvossal folytatott beszélgetés után azonban nem gondolt arra, hogy most hazamenjen. Lassú léptekkel odamegy a kórteremhez, amelyben a súlyosan sérült fiatalember fekszik. Azon gondolkozik, hogyan kellene elkezdenie.
A mennyezeti lámpa már nem ég, amikor belép a szobába, és odaül a súlyos beteg ágyához. „Nagyon kedves magától, hogy még egyszer meglátogat – mondja erőlködve a beteg.- Az orvos úgy gondolja, hogy nem olyan veszélyes. Vajon… hamarosan…haza lehet majd szállítani engem innen?” Aztán tovább kérdez:” Az édesanyám tud róla egyáltalán? Beszélt vele telefonon? Megtenné, hogy megmondja neki, hogy nem kell… aggódnia miattam. Bizonyára … már nem sokáig kell itt maradnom.”
Egy pillanatra minden csendes. Akkor a nővér halkan ezt mondja: „Tóbiás, maga súlyos sérüléseket szenvedett. A veszély nagyobb, mint ahogyan először gondoltuk, és a helyzet nagyon komoly. Mindent megtettünk, amit csak lehetett…”
Megint csend van. Aztán a beteg megdöbbenve kérdezi:” Csak nem gondolja, hogy nekem… meg kell halnom? A nővér komoly pillantása és a könnyek a szemében megadják a választ.
Megint szünet következik. A kórházban éjszaka van. Semmi sem zavarja meg annak a komoly átélését, hogy valakinek hamarosan meg kell halnia.

„Mennyi időm…van még?” –kérdezi a beteg zokogva. A nővér nem meri eltitkolni előle a valóságot. Erre kétségbeesett kiáltás a válasz: „ De én nem tudok meghalni nővér! Nem tudok! Nem vagyok kész arra, hogy meghaljak! Az édesanyám sokat imádkozott értem hogy megtérjek az ÚR JÉZUSHOZ. Hogyan nyerhetek szabadítást? Ó én elvesztem! Biztosan elvesztem!”

A nővér még néhány perccel ezelőtt azt mondta az orvosnak: „ Talán van valami, amit még rendbe kell hoznia”. Akkor ő földi dolgokra gondolt. És valóban van valami, amit még rendbe kell hoznia – de az örökkévalóságra. Erre csak ezt válaszolhatja: „Nagyon sajnálom Tóbiás, nekem magamnak sincs bizonyságom arról, hogy meg vagyok mentve.”
A beteg ekkor kérlelni kezdi: „De nem tudna imádkozni értem? Kérem imádkozzon értem!” Mit kellene felelnie? Erre nem számított. Ó, bárcsak tudna ennek a kétségbeesett fiatalembernek, aki oly közel áll az örökkévalósághoz, igazán segíteni. Szomorúan néz rá, és csendesen ezt mondja: „ Tóbiás, én nem tudok imádkozni. Nem tudom, hogyan kell egyáltalán imádkozni.”
Milyen félelmetes pillanat ez a nővérnek, de különösen Tóbiásnak. Mindketten elveszettek! Mindkettőjük számára most válik világossá, hogy egyikük esetében az élet ideje már majdnem lejárt, és a kérdés még megválaszolatlan: Mit kell tennem, hogy üdvösséget nyerjek?” Hogyan juthatok békességre ISTENNEL?
Anna nővér éppúgy meg van rendülve, mint ez a haldokló fiatalember. Ekkor azt mondja: „ Ha vigasztalást jelent neked, itt maradok veled, és olvasok valamit a Bibliából.” Tóbiás úgy kap a lehetőség után, mint egy fuldokló a felé dobott kötél után. „ Igen tegye meg kérem!” – kéri tőle.
Anna kerít egy Bibliát, de nem tudja, hol kezdje. A János evangéliuma 3. fejezeténél nyitja ki. Szelíd, tiszta hangon olvas egy Nikodémus nevű férfiről, aki éjszaka kereste fel Jézust. Ennek a férfinek a nyomorúságáról és Isten szeretetéről olvas. Lassan és érthetően ejti ki a szavakat, a beteg pedig sóvárogva várja, hogy feleletet kapjon szíve kínzó kérdésére: Hogyan találhatom meg ISTENT, és hogyan nyerhetek szabadítást?
A nővér aztán a 4. fejezetben egy asszonyról olvas, aki találkozott az Úr Jézussal, és akinek élete utáni szomjúságát Isten Fia csillapította. A fiatalember figyelmesen és csendben hallgat. Szemei könyörögnek, hogy folytassa az olvasást. A nővér végül elér ehhez a vershez: Bizony, bizony mondom nektek, aki hallja az én Igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe” (János 5,24)
Amikor pedig felnéz , miután befejezte az olvasást, valami változást lát a fiatalember arcán. „ Világos lesz! – kiáltja utolsó erejével.
El tudom hinni, most már elhiszem! Egyedül hagyna most, hogy tudjak beszélni Istennel? De aztán jöjjön vissza hamar! Köszönöm, hogy felolvasott nekem a Bibliából.”
Már ismerte ezt a részt az evangéliumból, mert korábban gyakran hallott arról az Istentiszteleten, hogy az ÚR JÉZUS meghalt a bűneinkért, és hogy Isten nem örül a bűnösök halálának. Emlékezett olyan helyzetekre is, amikor Isten már komolyan szólt hozzá, és tudta, hogy meg kellene térnie az Úr Jézushoz. Mégis újra meg újra kitért az Isten Fia melletti döntés elől. „Majd egyszer később”- gondolta. Most, amíg fiatal, látni akart valamit a világból, és úgy akart élni, ahogy neki tetszik.
Igen, látott valamit a világból, és most messze távol volt az otthonától. Minden, amiért élni akart, minden, amitől jövendő boldogságát remélte, mindez itt fog maradni. Mindebből semmi sem tud segíteni neki ebben a helyzetben – most, amikor meg kell halnia. Minden jövőbeli terve egy szempillantás alatt véget ért. Az örökkévalósággal kapcsolatos gondolatot messze elhessegette magától: „Majd egyszer majd később! Még van rá idő!” Most azonban nem volt több idő. Néhány óra múlva már az örökkévalóságban lesz. És mi történik azután?

Tóbiás összekulcsolja a kezét, ahogyan otthon, kisgyermekként megszokta. Nagy nyomorúságban kiönti a szívét imádságban az Úr Jézus előtt. Nem tudjuk, mi mindent mondott el az Úrnak ezekben a percekben, amikor egyedül volt a kórteremben.
Anna nővér ezt az éjszakát rászánta erre a haldokló fiatalemberre. Nem ment haza. Hogyan is hagyhatta volna most Tóbiást egyszerűen egyedül? Hozzátartozói túl messze laktak, és nem tudtak ezekben az órákban eljönni hozzá, és vele lenni. Mintegy félóra múlva halkan bement a kórterembe, és odalépett a beteg ágyához. Még hallotta az utolsó szavakat, amelyeket Tóbiás imádkozott: „ Úr Jézus én mindig elfutottam előled. Nem akartam Terád hallgatni. Majd egyszer később – mondtam mindig. Ó kérlek bocsásd meg a vétkeimet és fogadj magadhoz!”
Amikor kinyitotta a szemét, és látta, hogy a nővér ott áll az ágya mellett, ezt mondta gyenge hangon: „Az Úr Jézus tudja, hogy nekem … már nincs több időm, és hamarosan meg kell halnom. Én gyakran hallottam az Ő hívását… de nem követtem Őt. Most még egyszer hívott, és én … már feleltem neki.”
Aztán megint teljes csend lett a kórteremben. Tóbiás egy idő múlva könnyek között újra megszólalt: „Ó bárcsak korábban megtértem volna Jézushoz! Bárcsak ne lettem volna olyan makacs… és ne futottam volna el előle. Most itt fekszem… és meg kell halnom. Istennek bizonyára más terve volt az életemmel – de én nem akartam. Ó, teljes szívemből sajnálom.” Aztán halk hangon így könyörgött: „Úr Jézus, kérlek, bocsásd meg ellenállásomat, bocsásd meg engedetlenségemet!”
Anna nővérnek egészen közel kell hajolnia a haldoklóhoz, hogy meg tudja érteni a szaggatott szavakat. De ekkor egy különös ragyogás fut végig a beteg halálküzdelemtől barázdált arcán.
„ Hiszem hogy az Úr Jézus… hordozta az én bűneimet, és elfogadott engem… Most már nem félek a haláltól… az Úr Jézus az enyém! Ő mindent megbocsátott nekem!” Néhány perc múlva nagy erőfeszítéssel még ezt kérdezi: „Anna nővér, találkozni fogok magával a mennyben?” A nővér csak hallgat, és nem tud felelni neki. A beteg aztán alig hallgatóan megismétli: „Köszönöm neked, Úr Jézus. Köszönöm, hogy megbocsátottál nekem!”
Már nagyon gyenge, és alig hallhatóan így kéri a nővért: „Mondja meg … az édesanyámnak, hogy Jézus… elfogadott engem.” Egy kis idő múlva még azt suttogja: „ Tudnia kell… Hogy Isten meghallgatta az imádságait. – Találkozni fogok vele… az Úr Jézusnál.”
Aztán még egy szer alig hallhatóan suttogja: Köszönöm neked Úr Jézus… hogy Te meghaltál értem!” Aztán nemsokára mély álomba merült, amelyből a Jó Pásztor, aki megkereste és megtalálta az elveszett bárányt, átviszi az örökkévalóságba.
Anna nővér ezt a haldokló fiatalember ágya mellett töltött éjszakát soha nem felejtette el. Vágyott rá, hogy ő is így tudjon hinni, mint Tóbiás, még a halála előtt. Utolsó szavai ezek voltak: „Köszönöm neked, Úr Jézus, hogy meghaltál értem!”

Kedves olvasó! Vajon melyek lesznek egyszer a te utolsó szavaid? Hogyan fogsz búcsút venni ettől az élettől, és átmenni az örökkévalóságba? – Ha Tóbiás még élne, bizonyára ezt a sürgető kérést intézné hozzánk: „ Térjetek meg az Úrhoz, és ne mondjátok: „majd egyszer később”! – Keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok segítségül, amíg közel van!” (Ézsaiás 55,6).
Tóbiás számára ütött az „igazság órája” teljesen váratlanul és nagyon. Hozzá hasonlóan, sokan fáradoznak azon hogy elfojtsanak minden gondolatot egy hirtelen vagy egy korai halállal kapcsolatban. A halál kapujában azonban örökre megszűnik minden könnyelmű játék Isten kegyelmével. Minden földi érték elveszíti vonzerejét, és a porba hullik. Csak keveseknek adatik meg haláluk órájában az a lehetőség, mint Tóbiásnak, hogy rendezzék életüket Istennel, és bocsánatot nyerjenek. Most azért arra szeretnélek kérni, kedves olvasó, ne utasítsd el magadtól az örök életed gondolatát, és ne mondd: „Hiszen van még elég idő!” Ez az idő, amit Isten még ma nekünk ajándékoz, nagyon hamar véget érhet, mert közöttünk és a halál között csak egyetlenegy lépés van.
Az igazság órája, amikor a mi igazi valónk, a mi legbensőbb és összes elrejtett dolgaink napvilágra kerülnek, valamennyiünk számára egyre inkább közeledik. Mindenki előtt ott áll a nagy elválás és a döntés órája, az az óra, amelyben örökre érvényes döntés és elválás történik.

Megtehetjük, hogy tagadjuk ISTENT, de valóságnak e könyörtelen órája elől nem menekülhetünk el.